DB Multiverse

Hírek DBM olvasása Miniregény Fanart A szerzők GYIK RSS csatorna Extrák Események Reklámanyagok Partner oldalak Verseny Ismertető Univerzumok Ismertetője
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               

DBM Universe 16

Írta Syl & Salagir

Adaptálta Pokorny Zsolt & Homola Gábor

Amikor Vegetto belépett Buu testébe, egy döntést kellet hoznia: Vagy fent tartja a pajzsot (U16) vagy megszünteti azt (U18). Ez a történet azt dolgozza fel, hogy miután... Vegetto megmentette a világegyetem, Goku és Vegita, örökre egy testben maradtak...


Rész 1 :12345678
Rész 2 :91011121314
Rész 3 :151617181920
[Chapter Cover]
Rész 3, fejezet 19.

Az univerzum Maffiája

2. rész

A Don elég rossz híreket kapott: Akiket a gyerekek elfogására küldött a Földre, mind elhulltak Vegetto családtagjainak keze által... Valójában erre számíthatott, nem?

De ami még ennél is rosszabb volt az az, hogy elfogták őket, kihallgatáson estek át és túl sok információt szivárogtattak ki a Maffiáról és róla magáról is. A módszerek, amiket több évszázadon át fejlesztettek, hogy az embereik ne beszéljenek az ilyen esetekben, teljesen hatástalanok voltak... A Don tudhatta volna, hogy semmire sem mennek ezekkel a dolgokkal Vegetto meggyőző ereje ellen. Előbb vagy utóbb Vegetto felkeresi majd, hogy megfizessen a tetteiért és akkor nem lesz hová menekülnie, ez egyértelmű. Így a saját házában maradt. Persze nem ez volt a legeldugottabb hely, ahová rejtőzhetne, de ez volt a legkényelmesebb és ezt ismerte a legjobban.

Amint megtudta, hogy Vegetto a holléte felől kérdezősködött, felkérte legerősebb és legfélelmetesebb végrehajtóit, hogy védjék a házát állig felfegyverkezve. Ezen harcosok között akadt néhány olyan is, akik egy legyintéssel el tudnak törölni egy teljes kontinenst. Egy ijesztő külsejű alakot rendelt a felesége és lánya védelmére.

A lény, aki a két utolsó vérszomjas csillagharcos fúziójával jött létre, egy pillanatig sem habozna, hogy megölje őket. És hogy ezt végig is nézesse vele...

Másrészt viszont immár ez a ház volt a legbiztonságosabb hely, amire gondolni tudott. Így a családját inkább maga mellett tartotta.

Az első éjszakán annyira rettegett, hogy csak hajnalban sikerült végre elaludnia. Nagyjából 2 tucat katonát rendelt a szobájába, akikben a leginkább bízott. Semmi gyanúsra nem lettek figyelmesek.

A nap sugarai keltették fel a Dont másnap. Besütöttek a golyóálló ablakokon, a sugarak az arcára vetültek, ő pedig kinyitotta a szemét. Meglepte, hogy nem az ébresztőóra hangjára kelt fel. Azt is furcsállotta, hogy ahová nézett, nem volt senki. Oldalra pillantott, ahol a neje aludt... Ahol a nejének kellene aludnia, de ott...

Nem, nem a nő volt ott. Az egész szobában ő volt az egyetlen személy.

Kipattant az ágyából, totál beparázva, pánikolva. Arra még szánt időt, hogy a papucsába belelépjen. A megszokás hatalma... Ezután elhagyta a szobáját, olyan lassan becsukva maga mögött az ajtót, hogy biztos ne csapjon zajt.

A folyosó is teljesen üres volt. Az a sok ember és robot, akiket őrségbe állított, nem volt már sehol. Itt-ott látott 1-1 gazdátlanul heverő fegyvert, de semmi mást. Nem volt nyoma harcnak. Hirtelen egy rémisztő gondolat futott át az agyán, és elöntötte a félelem, a Don futni kezdett a lánya szobája felé. Az ajtó felismerve őt, majd automatikusan kitárult. Belépett rajta, de itt sem talált senkit! Sem a lányát, sem a tapasztalt női harcosokat, akiket a védelmére rendelt. Minden teljesen üres volt, az egész épület teljesen elhagyatottnak tűnt.

Az ajtóhoz lépett és megnyomott egy gombot. Egy biztonsági panel jelent meg, a Don pedig a következőt kérte tőle:

– Halljam a be és kilépések történetét!

– Huszonnyolc másodperccel ezelőtt a Don belépett. Hét órával és huszonhárom perccel ezelőtt a Don kilépett. Hét órával és harminchárom perccel ezelőtt Shodo Etna belépett. Hét órával...

Don kikapcsolta a gépet és elhagyta a szobát. Az előző éjjel óta nem használta senki az ajtót. Aki kiürítette a szobát, nem az ajtón át közlekedett.

Izzadtan körülnézett még egyszer, mielőtt elhagyta a szobát, majd kilépett a folyosóra. A lépcsőn lerohanva belépett a hatalmas nappaliba. Ez a szoba még sosem volt ilyen üres. Se vendégek, se őrök. Még a hatalmas géppuska is eltűnt, amit a minap állítottak fel. Csak pár polc maradt, mintha egy nagyon ügyes költöztető pakolt volna ki mindent. A mozgólépcsője - amit a lehető leglassabb üzemmódban használt - levitte őt az első szintre. Lefelé haladva folyton fürkészte a szobát, de még egy nyomorult bogarat sem látott sehol.

Amint végre leért, benézett a szobába, aminek őrökkel kellene tele lennie, és ami szintén - leszámítva néhány pohár kávét és szanaszét heverő kártyákat - totál üres volt. A kávés kanna az asztal közepén viszont majdnem tele volt még mindig meleg kávéval... Az emberei és a családja kevesebb mint 1 órája tűnt el!

Még jobban verejtékezve, bőre egyre hidegebb és hidegebb lett, Don a hasára szorította kezét. Úgy érezte rögtön kidobja a rókát, de - akárcsak a kéró - a gyomra is teljesen üres volt. Bármerre is nézett, bármelyik folyosót, szobát nézte, nyomát se látta a emberi jelenlétnek.

Eszét vesztve a Don a főbejárathoz rohant, kinyitotta és kiszaladt a házból.

A hegy tetejéről belátta az egész erdőt, a teraszt és a parkolót, amik a kertjét alkották. Ameddig a szem ellátott, minden az övé volt. A fák megvoltak, akárcsak az autók és az űrhajók. Minden épp úgy, ahogy hagyta. A különbség, hogy nem volt ott senki, aki ezekre figyeljen.

A levegő is nehezebb volt a szokásosnál. Igazából kicsit sötétebb is volt. De nem az emberek hiánya volt zavaró. A helyzet sokkal rosszabb volt. Ekkor jött rá a Don, hogy mi zavarta őt igazán: a csend. A szél nem fújt, a madarak nem csiripeltek, a pegazusok némán álltak az istállójukban, nem szállt madár az égen. A don megrázta magát és egy autóhoz futott, ahonnan egy távcsövet vett elő. Annak segítségével kémlelte az erdőt: a levelek meg sem rezdültek, mintha megdermedtek volna. Még egy utolsó madár sem mozdult meg a távolban. Letörölte homlokát és más irányba nézett. Állított a távcsövön és a távolabbi falura nézett.

Az utcái üresek voltak. Se gyalogos, sem autók. Semmi mozgolódás az ablakokban.

Don azt hitte meghalt. Valamilyen időcsapdába esett és teljesen egyedül maradt.

Vegetto mindenét meghagyta: az egészségét, vagyonát, mindent, amit birtokolt... De elvette a jogát, hogy bárkivel is találkozzon. Egyedüllétre ítéltetett örök életére?

Térdre zuhant, mintha sírni készülne. A fákat és az erdőt bámulta és úgy érezte, hogy sosem volt még ilyen mozdulatlan és csendes a környezete.

Mikor már úgy érezte, hogy biztosan megőrült, egy zaj csendült meg a fülében.

Egy halk nesz volt csupán, de nem ő okozta. Olyan volt, mintha egy edény ütközött volna össze egy másikkal a ház másik oldalán.

Don futásnak eredt. A sarok felé futott és bekanyarodott a teraszra, ahol a reggelijét szokta fogyasztani, ahonnan mindent látott és ahol védve volt a széltől reggelente.

Valaki ült az asztalánál. Vegetto!!! Egy újságpapír takarta az arcát, de Don rögtön ráismert. Egyedül ült ott és egy csésze teát szürcsölt, mint valami arisztokrata, látszólag nem zavartatva magát a Don jelenlététől. Mintha saját otthonában reggelizgetne és olvasná az újságot. A tegnapi hírek csendben gördültek lefelé soronként a digitális újságon.

Don meg sem tudott szólalni. Nem is tehette, hiszen Vegetto halvány jelét sem adta, hogy feltűnt volna neki a jelenléte. De az isten tudta, hogy ott áll. Követte a Don minden lépését azóta, hogy felébredt. Don tudta, hogy az előbbi nesz, amit hallott, szándékos volt. Vegetto letette az újságot az asztalra, Don pedig észrevette, hogy szemei máris rá szegeződtek, mintha már a papíron át is őt nézte volna. Tekintete halálos üzenetet hordozott, amit egyenesen Donnak szánt.

Don könnycseppeket érzett legördülni az arcán, ahogy próbálta elviselni az univerzum legszörnyűbb lényének tekintetét. Hogy is gondolhatta, hogy eséllyel indulhat egy ilyen erős démon ellen?

Mi történhetett a nejével?

Mi történhetett a kislányával?

Abban a pillanatban, hogy ezek a gondolatok átsuhantak a fejében, egy szadista vigyor jelent meg Vegetto ajkán, kivillantva fehér fogait. A vigyorhoz egy szarkasztikus "Hn!" hangot is csatolt, mintha olvasott volna a Don elméjében. A Don hanyatt esett a rémülettől.

Vegetto mosolya lassan elhalványult, amint Don végül a saját pizsamájába ürített félelmében. Ekkor szólalt meg először.

– Mit adnál érte, ha visszahoznék mindenkit és mindent arra a pontra, ahonnan eltűntek?

A keresztapa reszketett a félelemtől, de izgatottságtól is, és örült is a gondolattól, hogy visszakaphatja családját. De ami az árat illeti... Vegetto nem pénzt akart, ebben elég biztos volt.

– Csak... Az életemet adhatom már... Mást nem hagytál... – válaszolt.

– Az életedet? Dehát, kedves Don, az életed szart sem ér számomra!

Még jobban remegett, mint eddig.

– Akkor öllek meg, amikor akarlak, ott, ahol akarlak. Mindezt véghezvittem volna csupán az életedért?

Tehát tényleg kiürített egy teljes falut és eltüntette az összes emberét... Néhányuk még a hangsebességnél is gyorsabban tudott mozogni, mégis képtelennek bizonyultak megvédeni magukat Vegetto ellen! Még az állatokat is elvitte az istállóból és az erdőből... És baszki, megállította a szelet is! Mindezt csak az erejével!

– Értem... Megértettem, Vegetto... Úr... A szervezetünk soha többé nem fogja zaklatni a családját... Megesküszöm az összes engem követő generáció nevében! Mindent elfelejtünk, amit Önről tudunk. Soha többé nem fogunk...

– Kezdetnek rendben. – ismerte el Vegetto. – Az első résszel meg is volnánk. És most, mi a helyzet a továbbiakkal?

Don belekezdett. A továbbiak?

– Megkaphatod... a lányomat?

Vegetto hangosan felnevetett.

– No de kedves Don, számomra a lányod is értéktelen. Így is nálam van. És akkor viszem el újra, amikor akarom.

Don egy hatalmasat nyelt a gondolattól, hogy bárhol is van most a lánya, mindig csak egy karnyújtásnyira lesz a csillagharcostól és ez ellen nem tehet semmit.

– A második rész az lesz, hogy feloszlatod a teljes szervezetet. A teljes tevékenységi körötök felfüggesztését követelem, semmi további piszkos ügylet, amit a maffia szervezeted bármelyik bolygón is folytat. De azt akarom, hogy ez lassan történjen meg, csöndesen, erőszak és lázadó bandák nélkül. Azt akarom, hogy minden idegbeteg cimborád újra normális emberi életet éljen normális munkával. Azt akarom, hogy az egész gengszterkedés, zsarolósdi, drog üzlet és fegyverkereskedelem leálljon. Az egész életedben dolgozhatsz, hogy ezt elérd, nem kell elkapkodnod, de jobb ha azonnal elkezded, Don! Készülj fel életed legnagyobb próbatételére: el fogod hozni a maffia végét és egy sokkal élhetőbb világot. És ha az eredmény nem lesz maradandó, akkor te, a családod és minden más maffia vezér teljes magányban élheti majd le a hátralevő életét.

Don reszketett, de megértette a lényeget. Kiegyenesítette hátát, habár még mindig térdelt.

– Rendben. – válaszolt érthetően.

Rögtön ezt követően Don enyhe szellőt érzett az arcán. Ugyanaz a levegő volt, amit az északi szél szokott hozni. Visszatért a szél!

Valójában csak annyi történt, hogy Vegetto elengedte a telekinetikus védőfalat, amit a légrétegek között hozott létre, amitől a hideg és a meleg levegő nem keveredett és így most a légmozgás újra megindult. Ezután leállt a sötét energiák kiengedésével is. Don nem láthatta, de ez keltette benne azt a kellemetlen érzést, amit nem is tudott megmagyarázni. A félelmetes aura eltűnését követően az állatok ismét előmerészkedtek fészkeikből és odúikból. A fiókák ismét csiripelni kezdtek és a keselyűk is visszatértek az égre.

Don újra hallotta a megszokott zajokat.

Vegetto felkelt az asztaltól, megitta az utolsó korty teáját, majd a csészét az égbe hajította és eltűnt.

Don nem látta, de Vegetto minden emberét megragadta, de látta, hogy az őrei és harcosai egy pillanat alatt újra feltűntek. És Vegetto is újra megjelent, elkapta a teáscsészét, mielőtt földet ért volna és visszatette a csészealjra.

A szolgák nem támadtak. Egyszerűen térdre borultak istenük tiszteletére. A ház újra megtelt élettel.

Don úgy gondolta, hogy az ígéretét az egész serege előtt tette.

Ha meg is fordulna a fejében az a hülye ötlet, hogy nem tartja be az ígéretét, az emberei tudnák, hogy - akárcsak ő - ők is Vegetto parancsát kell hogy kövessék. Felkelt és a teraszajtón át befutott a házba. A lehető leggyorsabban futott végig fel a lépcsőn, át a folyosón. Futás közben több katonát is látott, akik letérdelve, lehajtott fejükkel Vegetto irányába hajlongtak, még ha nem is látták őt. Még a hatalmas és lenyűgöző Krull is az Askull bolygóról meghajolt Vegetto előtt. Mégsem látszott egyiken sem, hogy sérülést szenvedtek volna.

A biztonsági ajtó kinyílt, mikor felismerte a közeledő Dont, aki nyomban be is lépett a feltáruló szobába. A női harcosok a földön térdeltek és a lánya, aki térdeit átkarolva ült az ágya közepén, sértetlen volt.

Don odaszaladt hozzá és szorosan átölelte, miközben a kislány láthatóan ki volt bukva, amiért az apja ilyen helyzetbe hozta őket.

Mikor Don visszatért a kertbe, Vegetto már eltűnt és remélte, hogy sosem találkoznak újra. Megtudta, hogy az embereit olyan gyorsan elteleportálták, hogy semmit sem tehettek ellene, fel sem fogták, hogy a többiekkel mi történt. Vegetto több mint 200 embert és állatot tüntetett el ugyanabban az egy másodpercben és szállított át több különböző helyszínre. Ezen helyeken mozdulatlanná dermedtek pusztán Vegetto aurájától, amivel külön-külön tartotta őket fogságban, míg végül mindannyian elismerték tehetetlenségüket és vereségüket. Akik a legtovább ellenálltak, ők voltak a legfáradtabbak, de egyikük sem sérült meg az incidensben, mert közülük sem volt képes egyik sem talpra állni.

A közeli kisváros lakói egy másik városban találták magukat, ami a bolygó másik felén volt található. Egy odaégett tortán és a Legend Of Zelda XXIV életben maradt főellenségén kívül - akit nem volt jelen játékos aki legyőzzön - semmi problémájuk nem adódott az esetből. Még a százéves hipochonder, Alfred sem vett észre semmit, így nem kapott újra szívrohamot.

Vegetto-nak sikerült az egész csillagközi maffiát az irányítása alá vonni fél nap alatt és ez is csak tovább növelte az őt övező legendát.

A kommentjeitek ehhez az oldalhoz:

Kommentek betöltése...
[hu_HU]
EnglishFrançais日本語中文EspañolItalianoPortuguêsDeutschPolskiNederlandsTurcPortuguês Brasileiro
MagyarGalegoCatalàNorskРусскийRomâniaCroatianEuskeraLietuviškaiKoreanБългарскиעִבְרִית
SvenskaΕλληνικάSuomeksiEspañol Latinoاللغة العربيةFilipinoLatineDanskCorsu