DB Multiverse

Hírek DBM olvasása Miniregény Fanart A szerzők GYIK RSS csatorna Extrák Események Reklámanyagok Partner oldalak Verseny Ismertető Univerzumok Ismertetője
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               

DBM, a 12-es és 14-es univerzum, a Jövő világa: A fájdalom ikrei

Írta Foenidis

Adaptálta Lowtoneg & HomolaGábor

Ebben az alternatív világban, ahonnan a jövőbeli Trunks érkezett, összes hősünket megölték a kiborgok... Ez a történet ennek a részletei tárja fel, elmeséli nektek a 12-es és 14-es univerzumok történeteinek közös részleteit.

12
[Chapter Cover]

“Semmi mást nem ajánlhatok fel, mint vért, küszködést, könnyeket és verítéket.”
Winston Churchill

Az idős férfi körülnézett.

Semmit sem értetett az egészből.

Akármi, amin megakadt a szeme, semmi egyéb nem volt, mint füstölgő, fanyar porral meglepett törmelékhalom. Minden szürke volt. Egyhangú és sivár szürkeség. Olyan szürkeség, amely pont az alkalomhoz illett. Nem számított mennyire volt világos, a szürke por teljesen elfeledtette az emberrel, milyen szép is az azúrkék nyári égbolt. A szürkeség egyetlen egy pillanat alatt felváltotta fel az előtti boldog csillogást, ami még nem is olyan rég töltötte el a levegőt.

Igen, nem is olyan rég ezen a helyen egy város állt, egy kedélyes, vidékies kisváros. Egy olyan város, ahol mindenki együtt volt, ahol mindenki ismerte a másikat és segítette is.

Egykoron egy aranyos kis városka volt... és most, semmi sincs már ott.

Semmi, csak a szürke por... és a csend.

A szürke por, a csend és pár a törmelék alól felbukkanó alak. Az idős férfi elfintorodott. Azok az árnyékok, nem ismerte fel őket. Ezek nem e világ részei. Az ő világa ez a kicsiny város volt, ahol a bár a nap bármely órájában nyitva volt. Az ő világa ez a városka volt, azzal a borbéllyal az utca másik feléről, akinek mindig volt egy jó poénja, amit elmondott, a fűszerárus mosolyával, a jojóval, az autószerviz tulajdonossal és annak hangos nevetésével, és Alba-val. Még a kikívánkozó zokogás is a torkán akadt: Alba.

Az idős férfi megpróbálta félre tolni a törmeléket, amely a testének alsó részét szétzúzta. Összeszorította a fogát, szorongatta markát, mely semmi mást nem érzett, mint egy nagy tátongó sebet, ahogy a betonon könyökölt. Egyszer csak felnyögött, hogy összeszedje minden megmaradt erejét...még mielőtt visszaesne, megint, lihegve.

Lehunyta szemét, melyből csordogáló könnye felhígította az arcán megtelepedett vért és a port, amitől feszült már a bőre. Jobb karját ugyanaz a szürke por fedte, az a lángoló és hideg por, az a por... egyedüli nyoma a letűnt boldogságnak. Soha sem láthatja már Alba-jának mosolyát.

Az idő egyszer csak évtizedeket repült vissza, addig a napig, mikor először találkozott vele: egy sugárzó szépség, a fiatalság ragyogásában fürdött, kék ruhát viselt, amely jól kiemelte kecses, karcsú derekát. Szívdobogása felgyorsult, mikor látta őt felé közeledni, fényesebb volt, mint az az ékszer, amely az esküvői cicomájának része volt. Csodálta őt, sugárzó volt, karjában pedig az újszülött gyerekük. Elárasztotta a boldogság, mikor eszébe jutott az illat, mikor a nő sütött valamit, a kezének lágy cirógatása, amit bőrén érzett , vagy hajában, a nő illata. Annyira erősek voltak ezek az emlékek, mintha ott, akkor is szagolhatta, érezhette volna ezeket.

Alba. Egy határtalan fájdalom járta át a gyomrát, mielőtt egy fájó dudor is megjelent volna torkában. Nem láthatja már az édes Alba-ját, tudta ezt. Ez a gondolat egy újabb fájdalmat lobbantott fel az amúgy is törött testében, ami végighatolt a gerincén egészen a derekáig. Erőt vett magán, hogy lenyelje nyálát, de annak vér íze volt, ahogyan az haladt lefelé torkán, amit a por is szárított ki.

Mit történhetett? Hogyan omolhatott össze a világ egy szempillantás alatt?

Felnézett az égre és azokra az alakokra, amelyek összetorlódtak a messzeségben. Kik voltak ők, azok az idegenek az égből? Annyira hétköznapinak látszottak... persze, az egyikük kivételével. Mégis az akinek a teste nem volt annyira furcsa, ő volt a legmeglepőbb. Ó, nem.

Lehetséges lenne?

De nem, nem lehet. Másképp nem lehet. Megelőzhette volna ezt az egészet, ezt a tragédiát, ezt a szörnyű vérontást. Egy arkangyal megállíthatta volna azokat a démonokat, mielőtt a pokol tüze nyelte volna el mindegyikőjüket.

Miért? Édes Istenem? Miért?

De akkor ki lehet az a rejtélyes idegen?

Ez nem volt álom! Saját szemével látta őt. Beszorulva a szürke por és törmelék alá, érezte hogyan remeg a talaj és hogyan vibrál a levegő mikor az az ismeretlen személy arany fénybe burkolózott, mikor annak a harcosnak a teste olyan aurát kapott, amely a szentek és az arkangyalok feje körül ragyog, ahogy az igében is áll. Mélyen, teste belsejében érezte azt az erőt, amelyet egyértelműen a harcos szabadított fel, hogy megkezdje a küzdelmét.

Az a fény, az az erő, az az energia csakis isteni lehetett, de akkor mégis miért? Hogy lehet, hogy még az Isten keze is hasztalannak bizonyuljon?

Természetesen az a lény csakis a tragédia után tudott érkezni, persze, hogy semmit sem tehetett Alba-ért:, de azok a gyilkosok akkor is meg fognak fizetni a gaztetteikért, a gonosz mindig meggyőzetik az igaztól... csakis így lehetett volna tisztességes!

A kommentjeitek ehhez az oldalhoz:

Kommentek betöltése...
[hu_HU]
EnglishFrançais日本語中文EspañolItalianoPortuguêsDeutschPolskiNederlandsTurcPortuguês Brasileiro
MagyarGalegoCatalàNorskРусскийRomâniaCroatianEuskeraLietuviškaiKoreanБългарскиעִבְרִית
SvenskaΕλληνικάSuomeksiEspañol Latinoاللغة العربيةFilipinoLatineDanskCorsu